(10) Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre felbuzdultatok a velem való törődésre. Mert gondoskodtatok volna, de nem volt rá alkalmatok.
(11) Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.
(12) Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.
(13) Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.
(14) Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.
(15) Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül,
(16) mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre.
(17) Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen kamatozzék az a ti javatokra.
(18) Átvettem mindent, és bővelkedem. Megvan mindenem, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött jó illatú, kedves, Istennek tetsző áldozatként.
(19) Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.
(20) A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.
Filippi 4,10–20
(Filippi 4,20)
(9) Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: Ő jött el a világba.
(10) A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt:
(11) a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be Őt.
(12) Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében,
(13) akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
(14) Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”
(János 1,9–14)
A Filippi levél egész éves, folyamatos magyarázata során a levél záró dicsőítése került sorra a karácsonyi ünnepek idején.
Olyan gazdag ez az egyetlen bibliai vers, hogy a három napos ünnepen, egy sorozatot alkotva szeretnénk szólni annak magyarázatáról.
Az ünnepi sorozat címe kapcsolódik ahhoz a sorozathoz, amit a Filippi 4,10–20 alapján tartottunk, már november óta: Dicsőíteni!
Az alábbi tagolásban hallunk erről:
– Megjelent az Isten dicsősége.
– Felragyogott az Isten dicsősége.
– Dicsőség a mi Istenünknek mindörökké!
Szenteste arról volt szó, hogy Isten dicsősége rávilágít az ember valóságos állapotára és rávilágít az egyetlen, isteni megoldásra.
Karácsony első napján az üzenet így hangzott: Felragyogott az Isten dicsősége, Jézus Krisztusban és rajtunk.
Szenteste, és karácsony ünnepének első napján egy-egy fontos szeletét tudtam textusunknak, a filippi levél záró dicsőítésének, az ünnepi gyülekezet előtt meghirdetni; de most, karácsony második napján megpróbálom ezeket a „szeleteket” egy összefüggő „rendszerré” összerendezni.
Ebben követni fogom textusunk gondolatmenetét, amely egyben Isten dicsőségének és dicsőítésének teológiáját tartalmazza: „A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.” (20)
1.
A DICSŐSÉG ISTENÉ!
Ez az igehirdetés tanítói része.
Isten dicsősége jelenti az Ő személyét, Őt magát.
Isten dicsősége, azaz személye úgy írható le a Biblia Igéiből kiindulva, ahogy azt szenteste és az ünnep első napi igehirdetésben részletesen kifejtettük: Isten örök, szent, szuverén; azaz Ő mindenható Úr.
Isten dicsősége, az Ő személyére nézve azt jelenti, hogy minden e-világi, „istenített bálvány” ellenében csakis Ő az Úr, és Őrajta kívül nincs más (Ézsaiás 43,10).
Isten dicsősége jelenti az Ő cselekvését. Ő mindenható módon szól és tesz. Isten Igéje szó és tett egyszerre.
De Isten dicsőségének cselekvő, mindenható hatalma a szabadító szeretet hatalma, ahogy ezt Jézus Krisztusban megmutatta.
Az Isten dicsőségének alapvető cselekvése az, hogy az Ő dicsősége betölti a mennyet és a földet. Ezt Istenünk, Jézus Krisztusban – az Ő születésében, szavaiban, tetteiben, csodáiban, halálában, feltámadásában, mennybemenetelében – felragyogtatta előttünk, hiszen Őneki adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18). Isten megvilágosít minden embert, így olvastuk a lekcióban (János 1,9). Az Ő dicsősége betölti a földet (Zsoltárok 8,3). Az Ő dicsősége ragyogóan betölti a „templomot”, azaz Isten népét, Ő ragyog rajtunk, nem mi ragyogunk (Ezékiel 43,1–4). Az Ő dicsősége betölti a testünket, annak minden nyomorúsága, törékenysége, halandósága ellenére, és a Szentlélek templomává teszi azt (1Korinthus 6,19). Ha elhagy bennünket az Isten dicsősége, az a haldoklás, a halál, az „aláhullás”. Ez az emberlét alapállapota, az Isten nélkül.
Isten dicsősége maga Jézus Krisztus.
A legtömörebben János evangéliuma summázta ezt: „…láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,14)
Látjuk, láttuk és még inkább látni fogjuk az Ő dicsőségét a Jézus Krisztusban, telve kegyelemmel és igazsággal.
Ez a záró tagmondat is nagyon fontos, János karácsonyi evangéliumának tömörségével: Isten igazsága az Ő kegyelme, és Isten kegyelme az Ő igazsága.
A kettő együtt jelent meg, mint Isten dicsősége: Isten kegyelme és igazsága Jézus Krisztus.
Nincs ennél nagyobb örömhír: Isten az egyetlen, aki kegyelmével érvényesíti tökéletes és vitathatatlan igazságát. Mielőtt az ítéletről, meg az utolsó idők félelmetes voltáról dörögnénk a szerintünk hitetlenek felé, azért gondoljuk át mindezt! Vannak olyan keresztyének, akik igazából a saját agresszivitásukat és frusztrációikat rejtik az Isten ítéletének hangsúlyozása mögé. Lesz ítélet. De mi csakis Jézus Krisztusra tekintve, a kegyelemről szólhatunk, miközben Isten igaz voltát és igazságát bátran meghirdetjük, az embereket pedig megtérésre hívjuk.
Isten dicsősége maga Jézus Krisztus.
A János 1,14 mellett ugyanezt hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél, miszerint Jézus Krisztus Isten dicsőségének kisugárzása, lényének képmása, aki hordozza a mindenséget, és megtisztít minket (Zsidókhoz írt levél 1,3).
2.
Az apostol azonban a Filippi levél záró dicsőítésében, nemcsak annyit mond, hogy a dicsőség az Istené, hanem mindezt személyes hitvallásban fogalmazza meg: A DICSŐSÉG A MI ISTENÜNKÉ; a dicsőség a mi Istenünké, és Atyánké.
A tanítói rész után az evangélizációs rész következik az igehirdetésben.
Az apostol azért tudja ilyen személyesen megfogalmazni ezt a dicsőítő formulát, mert előtte felragyogott az Isten dicsőséges kegyelme és igazsága a Jézus Krisztusban, a damaszkuszi úton (Cselekedetek 9,3).
Ez a dicsőség ragyogott fel a filippi gyülekezet előtt is.
Ez a dicsőség ragyog fel azóta is Isten népe előtt, Isten népén, szerte a világon, minden időben.
Ez a „felragyogás” azt jelenti, ami az apostol személyes hitvallásában megnyilvánul. – A dicsőség az Istené; a mi Istenünké; azé az Istené, akit Jézus Krisztusban megismertünk.
A dicsőség azé az Istené, aki Jézus Krisztusban közel jött hozzánk, az Atyánkká lett: – A dicsőség a mi Istenünké, Atyánké! Istenünk közel van hozzánk, itt van velünk, atyai szeretettel szeret.
Az apostol megerősíti a személyes hitvallását az ámennel. „A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.” Az „ámen” gyöke a „hmn”, azt jelenti, hogy megbízhatónak, igaznak, állandónak lenni. Az ámen jelentése: bizony, bizonyos. Átvitt értelemben az ámen azt is jelenti: úgy lesz, úgy legyen. A Jelenések könyve Isten személyével kapcsolatban említi az áment: „…ezt mondja az Ámen…” (Jelenések 3,14). A Heidelbergi Káté, a Miatyánk végén szereplő áment így magyarázza: „Az ámen azt jelenti, hogy ez valóban és bizonyosan így lesz. Mert Isten az én imádságomat sokkal bizonyosabban meghallgatta, mint amennyire én azt szívem szerint kívánhatnám.” (Heidelbergi Káté 129. kérdés-felelet)
Isten dicsősége úgy ragyog fel Isten népe előtt, mint az egyetlen támasz, az egyetlen biztos pont, a bizonytalan világban.
Felragyogott-e előttünk az Isten dicsősége? Felragyogott-e előttünk az Isten dicsősége, a Jézus Krisztusban? Ez egy nagy evangélizációs kérdés. Felragyogott-e előttünk az Isten dicsősége azzal a bizonyossággal, személyességgel, ami itt az apostol soraiból kitűnik?
Igen, ez a klasszikus evangélizáció megszokott kérdése. Mára azonban nagyon megváltozott a világ. Lányaim – akik tegnap, az első napi ünnepi istentiszteletre elhozták a templomba ritkán járó ismerőseiket, barátnőiket, itt volt az egész baráti kör – említették a tegnapi igehirdetés után: – Apa, nem lehetne egy kicsit érthetőbben szólni? Mi ezen nőttünk fel, mi értjük, de a velünk lévők alig értettek valamit. Nem tudtak mit kezdeni már a kifejezésekkel sem: Isten dicsősége felragyogott Krisztusban meg rajtunk, nosza dicsőítsük az Urat! Ismeretlen előttük ez a fogalomkészlet, egyszerűen nem tudnak vele mit kezdeni.
Elszomorodtam a jóindulatú kritika hallatán. Szégyelltem is magam, hogy harminc évi szolgálat után ennyire futja. Sokan csak a záró sztorit jegyezték meg a tegnapi ünnepi igehirdetésből, arról a bizonyos arénai popkoncertről. Mindenki csak azt kérdezte, melyik együttesről volt szó a példában. A sztori teljesen leszakadt az üzenetről, és önálló életre kelt. Erre viszont szinte mindenki rácuppant. Szóval, elszomorodtam, szégyelltem magam…
Ez a dolog egyik oldala. A másik oldala azonban az, hogy meg kellene tanulni az egyház fogalomkészletét, mert az üzenet csak ezen a bibliai nyelven fejezhető ki. Figyelembe kell venni az igehallgatót, annak „minden helyzetével” együtt – egy ünnepi igehirdetésben különösképpen –; de nem szolgálhatjuk ki vég nélkül a hallgatóságot. Az igehirdetés nyelvét is meg kell tanulni, ahogy a lányaim is megtanulták ezt. Manapság nem is kérdés, hogy a biznisz nyelvét, az angolt meg kell tanulnunk. A nyelvvizsgán sem mondhatom azt, hogy én ezt nem értem, mert akkor megbuktam. Ahogy megtanuljuk az angolt, kisgyerekkortól meg kellene tanulni a Biblia nyelvét is, amin az Isten üzenete és az örömhír kifejezhető. Ezt aztán folyamatosan ismételni kell, ez történik alkalomról alkalomra. Természetesen ez a nyelv is változik, bizonyos határokon belül, mint ahogy a bibliafordítások is változnak. De ez minden nyelv természete, és a szent nyelv e változás ellenére is szent nyelv marad.
Persze azzal, hogy értjük a szent nyelvet, mert megtanultuk, azzal még nem ragyogott fel előttünk az Isten dicsősége, a Jézus Krisztusban.
Ez a csoda, kegyelmi állapot, amely az Ige hirdetése és hallgatása közben adatik nekünk (Róma 10,17). Lekciónk, János evangéliuma karácsonyi üzenete is ezt hangsúlyozta: „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (János 1,12–13)
Ez a csoda, miszerint felragyog előttünk a Jézus Krisztus, kegyelmi állapot, amiért persze lehet könyörögni.
3.
A dicsőség Istené! A dicsőség a mi Istenünké, Atyánké! A DICSŐSÉG A MI ISTENÜNKÉ ÖRÖKKÉ!
Ez az igehirdetés lelkigondozói része.
Nincs az Isten örök dicsőségénél áldottabb, vigasztalóbb bizonyosság és erőforrás.
Ez a tény az egyetlen biztos pont a bizonytalan világban: Istenünk dicsősége, amelyet Ő megmutatott egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban; – az örök dicsőség.
Az Úr Isten a mi hajlékunk, nemzedékről nemzedékre, kezdettől mindvégig (Zsoltárok 90,1–2).
Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).
Istenünk örök dicsősége nekünk már ebben a földi életben, itt a földön áldássá lesz.
Ahogy ezt a mi Urunk Jézus Krisztus megfogalmazta a mennybemenetele előtt, miszerint Őneki adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18). A mi Urunk feltámadása összekapcsolta számunkra a mennyei és a földi világot. Az örök, „jó” mennyei világ megjelenhet ebben a földi világban is.
Isten, érettünk, az Ő örök dicsőségét „leföldelte” a Jézus Krisztusban.
Istenünk örök dicsősége nem egy teológiai elmélet, hanem egy megtapasztalható földi áldás, öröm és erőforrás.
Istenünk örök dicsősége számunkra a megváltó szeretet kegyelme: örök élet és megáldott földi élet.
Már itt a földön megtapasztaljuk Isten örök dicsőségének megváltó szeretetét. Vagyis ezt az isteni dicsőséget itt a földön „szemlélhetjük” és sugározhatjuk.
Olyan ez, mint amikor valaki a napba néz, és sugárzik tőle az arca. Nem ő maga sugárzik, hanem a nap fénye sugárzik az arcán. Mózes fent volt a Sínai-hegyen, amikor átvette a Tízparancsolatot, és Isten dicsőségének fényességétől ragyogott az arca, amikor lejött a földre. „Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről; a bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt.” (2Mózes 34,29)
Az apostol erre utal, amikor a korinthusi levélben Istenünk dicsőséges, megváltó szeretetének földi szemléléséről beszél, amelytől mi is elváltozunk, és Jézus Krisztus szeretetének fényességét sugározzuk mások felé. „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Korinthus 3,18)
Istenünk örök dicsőségét itt a földön szemléljük, sugározzuk. Ezt hívják szolgálatnak.
Erről a szolgálatról szóltunk november óta ebben a gyülekezetben, minden igehirdetésben, a filippi levél magyarázata során.
Elég, ha a textus kontextusát, a Filippi 4,10–20 igeszakasz igehirdetéseinek címeit felsorolom, és máris visszaemlékezhetünk, hogy mint jelent Istenünk örök dicsőségének szolgálata, azaz szemlélése és sugárzása, krisztusi szeretettel való továbbadása, ebben a földi világban: – Gondoskodni. – Megelégedni. – Megerősödni. – Közösséget vállalni. – Bővelkedni. – Dicsőíteni. – Köszönteni.
*
Dicsőíteni! Erről volt szó végig, karácsony ünnepén, három alkalommal, a Filippi levél záró dicsőítése alapján (4,20).
– Megjelent az Isten dicsősége.
– Felragyogott az Isten dicsősége.
– Dicsőség a mi Istenünknek mindörökké! Hiszen a dicsőség Istené, a mi Istenünké és Atyánké, örökké.
Az Ő megváltó, krisztusi szeretetének dicsősége örök.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. december 26.
52. hét – Filippi sorozat 35. – Karácsony második napja
Textus / Lekció: Filippi 04,20
Igehirdető: Steinbach József