Loading...

Péter fogadkozása – Az Olajfák hegyén III

(26) Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére.

(27) És akkor így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.”

(28) De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.

(29) Péter ezt mondta neki: Ha mindenki megbotránkozik is, én akkor sem. 

(30) Jézus így szólt hozzá: Bizony mondom neked: te még ma, ezen az éjszakán, mielőtt másodszor megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. 

(31) Ő azonban annál inkább mondta: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg. Ugyanígy beszéltek a többiek is.

Márk 14,26-31 (29-31)

Megdöbbentő jelenet áll előttünk, amelyet ezen a címen ismerünk: Péter fogadkozása.

Vizsgáljuk meg ezt a jelenetet!

Majd tekintsünk bele abba a tükörbe, amelyet e jeleneten keresztül tár elénk az Isten!

Nem lesz „kellemes” ebbe a tükörbe tekinteni, amely diagnózist ad életünkről, nyomorúságainkról, bűneinkről, benne Isten népének gyarlóságairól, hiszen ebben a jelenetben Péterről, illetve az összes tanítványról van szó.

Az önvizsgálat után azonban fordítsuk ezt a tükröt Jézus Krisztus felé, mint örök naptámadat felé (Lukács 1,78), hogy végül ne ezt a fájdalmas diagnózist lássuk meg, hanem miként a tükör visszaveri a napfényt, felragyogjon előttünk e nehéz igeszakasz által is az evangélium.

*

FIGYELJÜNK ELŐSZÖR MAGÁRA A JELENETRE, AMELY TÉNYLEG DRÁMAI! (29–31)

 

Jézus Krisztus arra figyelmezteti tanítványait, szenvedése és váltsághalála előtt, hogy az Ő passiója számukra is nagy próbatételt hoz, sőt a gonosz támadásának lesznek kitéve. Erről részletesen szólt már egy korábbi igehirdetés.

Jézus rámutat a tanítványok hitének törékenységére, gyengeségére: Mindnyájan megbotránkoztok énbennem (27).

Jézus ezzel azt mondja, hogy az elkövetkezendő események olyan nagy megpróbáltatást és támadást jelentenek a tanítványok számára, hogy azok mindnyájan megbotránkoznak, vagyis elesnek a hitben.

Jézus figyelmeztetésének azonban ellentmond Péter: Én nem! (29)

Péter ezt mondja: Ha mindenki megbotránkozik is és elhagy Téged, én nem, én akkor sem, én kitartok melletted a végsőkig…

Péter túlértékeli magát: erejét, kitartását, hűségét, Jézusba vetett hitét.

Ekkor Jézus újból figyelmezteti Pétert: Mondom neked, még ma éjszaka, mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem (30).

Egészen konkrét Péterre nézve ez a figyelmeztetés.

Jézus figyelmeztetése kapcsán ismernünk kell a zsidó időszámítást, miszerint a nap kezdetét mindig este hat órától számították. Tehát amikor Jézus szavai – Márk írása szerint – az éjszakára utalnak, akkor már Nagypéntek éjszakájáról, virradatáról van szó, hiszen Nagycsütörtök este hat órától igazából már a nagypénteki események kezdődtek el.

Az is érdekes, hogy Jézus Péternek adott figyelmeztetésében egyedül Márk utal arra, hogy a kakas másodszor szólal meg, miután Péter háromszor megtagadta az Urat. Ez a pontosítás még egyértelműbben utal arra, hogy a mi időszámításunk szerinti Nagypéntek virradatáról van szó.

Ezután Péter másodszor felesel vissza Jézusnak (31).

A jelenet tehát még fokozódik, döbbenetes.

Péter vitába szállt Jézussal, visszabeszélt, visszafeleselt Mesterének, és saját maga felmagasztalását folytatta, a kétszeres figyelmeztetés ellenére is: Én nem, ha mindenki megtagad is, én nem tagadlak meg téged; sőt, a halálba is kész vagyok elmenni veled.

Megrendítő ez a fokozás: Jézus figyelmeztetése; Péter visszabeszélése; Jézus egészen konkrét figyelmeztetése Péternek, amely alázatra inti őt; ám Péter annál inkább visszabeszél, miközben feleselésének tartalmát is fokozza: Ha kell, én kész vagyok meghalni is veled!

Döbbenetes ez a jelenet. Azért éleztem ki a jelenet egyes mozzanatait, hogy mi magunk is megdöbbenjünk azon.

Márk kihangsúlyozza azt – ez Márk specialitása –: Ugyanígy beszéltek a többiek is (31).

Tehát a tanítványok közül nemcsak Péter viselkedett ilyen magabiztosan, hanem a többi tanítvány is.

Márkra jellemző a negatív tanítványkép kiemelése. Márk végig azt hangsúlyozta evangéliumában, hogy a tanítványok egészen húsvétig – sőt, mi tudjuk, hogy egészen pünkösdig, a Szentlélek kitöltetéséig – nem értették igazán Jézus Krisztus titkát, nem ragyogott fel igazán előttük az, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Nemcsak Péter, hanem az összes többi tanítvány is hitetlenül viszonyult Jézushoz, és igazából saját ügyének, életének gyarló megoldását várta Jézustól, mint egy nagy vezértől, így a Jézus mozgalomban való részvételük önhitté torzította őket.

Márk általánosítása – ugyanígy beszéltek a többiek is – azt a célt is szolgálta, hogy aktuálissá, elevenné legyen számunkra, mai tanítványai számára is ez az Ige…

Tehát nemcsak Péter, hanem az összes többi, akkori tanítvány is Péterhez hasonlóan reagált Jézus figyelmeztetésére, magát felmagasztalta. Nagy kérdés, hogy mi a helyzet ezen a téren Jézus Krisztus mai tanítványaival?

*

TEKINTSÜNK BELE ABBA A TÜKÖRBE, AMELYET E JELENETEN KERESZTÜL TÁR ELÉNK AZ ISTEN! (29–31)

Tükröt tart elénk a mi Urunk.

Nézzünk bele ebbe a tükörbe, önvizsgálatot tartva.

Egy héttel ezelőtt, gyülekezeti anyák napján arról szólt az Ige, hogy Jézus Krisztus, a feltámadott Úr mindig előttünk jár. Ő soha nem túlhaladott. Jézus Krisztus egészen modern.

A mi Urunk ebben a posztmodern világban is tükröt tart elénk.

Mit látunk ebben a tükörben?

Az Ige tükre először a mi gátlástalan szabadságunkra mutat rá.

Péter, mint egy posztmodern ember, félreértett szabadságával rosszul élve, felesel Jézussal.

Visszaélünk azzal a jóléti „szabadsággal”, amit az Istentől kaptunk. Pedig, hogy vártuk ezt a szabadságot! Gondoljunk a hetvenes és nyolcvanas évekre! Nem teológiai értelemben említem most a szabadságot.

Gondoljatok bele abba, hogy ma már szinte bármit ki lehet mondani, bármit le lehet írni, és bármit meg lehet tenni. Így van ez a nyugati egyházakban és a világnak eme felén is. Nincs már szent és profán. A közönséges látszólag mindent eláraszt. Istennel, a legszentebb személlyel kapcsolatosan is bármit ki lehet mondani.

Gátlástalanná lett az a szabadság, amit az Isten adott nekünk. A jóléti társadalmakban visszaélünk a lehetőségekkel, így a szabadságnak nincs medre, és ha egy folyónak nincs medre, nincs gátja, akkor kiáramlik a víz, sodor, mindent magával ragad, pusztít. A gátlástalanul megélt szabadság a halál martalékává tesz mindent.

Egyházban és világban szinte mindent lehet… Bármit lehet mondani, írni, tenni; bárkivel lehet vitatkozni, feleselni, perlekedni; még az Istennel is.

Posztmodern a mai evangéliumi jelenet, Péter és a többi tanítvány feleselése Jézussal.

A legfájdalmasabb az ebben a gátlástalan szabadságban, hogy miközben mindenki mondja és pörögve teszi a magáét – a maga igaza, látásmódja, érdeke és rögeszméje szerint –, szinte nincs egy olyan közös, lényegi, építő, életet szolgáló ügy, ami mellé együtt, hitelesen oda tudnánk állni… Van-e ezen a világon olyan közös, lényegi, nemes, éltető ügy, amiben mindannyian egyetértünk, amit együtt képviselünk, hitelesen felvállalunk az önző pusztítás ellenében? Mindenki mondja a magáét, miközben a lényegi közös ügyek minimumában sincs közös nevezőnk, amiben hitelesen, felelősen, az Isten eszközeként szólnánk és cselekednénk.

Mindenki nagyképűen vitatkozik, felesel, hergel, provokál. Ez már halálos. Mindenki mindenki ellen. Az egész egy kárhozatos káosz.

Majd az Isten fogja kimondani, de jaj lesz akkor nekünk: Elég volt, eddig és nem tovább!

Az Ige tükre megláttatja velünk a mi önhitt gőgösségünket.

Visszaélünk az Istentől kapott szabadsággal és lehetőségekkel, mert nagy a gőg és az önhittség.

Ez a második diagnózis, amit az isteni tükörbe tekintve látunk magunkról.

Péter kimondta Jézusnak, a figyelmeztetés ellenére is: Én nem; ha mindenki elhagy, én akkor sem hagylak el; én meghalni is kész vagyok veled; én különb vagyok; Te lebecsülsz engem, amikor azt mondod, hogy én megtagadlak téged…

Én. A nagy én. Döbbenetes ez az önhitt, mindenkivel vitába szálló, feleselő, az utolsó szót magának követelő, önmagát felmagasztaló gőg.

Jézus féltő szeretettel figyelmeztette Pétert, többször is; alázatra intette őt. Ijesztő, hogy Péter annál inkább fogadkozott és még inkább állította, hogy Jézusnak nincs igaza.

Ez a bűn természete: amikor figyelmeztetnek bennünket valamire, ami nem jó, még makacsabbak leszünk és annál inkább műveljük a rosszat; annál inkább belesüppedünk a saját önző igazságunkba. A nagy én csak még inkább megkeményedik a figyelmeztetésre. A nagy én nem képes önvizsgálatot tartani. Inkább vesszen, pusztuljon minden, az egész világ, de nekem legyen igazam.

Ez a bűn természete, ezt látjuk ebben a jelenetben, ezt tapasztaljuk ma is, így viselkedünk mi is. Ezt mutatja a mai igeszakasz tükre, ha beletekintünk: gátlástalan szabadság és gőgös önhittség.

Az Ige tükre rámutat a hívő gőg nyomorúságára.

Mivel ebben az igeszakaszban a tanítványi közösségről van szó – nemcsak Péterről, hanem az összes tanítványról, így rólunk, mai tanítványokról is –, ezért a gőgről hadd szóljak úgy is, mint hívő gőgről, amely a legdöbbenetesebb.

Péter mondja: Én nem, én különb vagyok.

A hívő gőg az, amikor az Isten fölé helyezzük a saját törékeny hitünket, a saját kegyességünket, igeértésünket, a saját teológiánkat.

Engem egész életemben a legjobban a teológiai, kegyességi viták fárasztottak és keserítettek el. Ezekben a vitákban sokszor odáig süllyedtünk, hogy az egyikünk a másikat a kárhozatba perelte, noha mindnyájan Jézus Krisztust vallottuk a megváltónknak. Ez rettenetes. Őszintén megmondom, hogy empirikus tudományos vitáknál soha nem tapasztaltam ilyen gőgöt és ilyen önhitt lelkiséget, mint a hívő, kegyességi, teológiai viták esetében.

Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket ettől a hívő gőgtől!

Nem az a hívő gőg, amikor az ember előtt felragyog a Jézus Krisztusban megtapasztalt kegyelem, és átérzi azt, hogy ő az Úr gyermeke, az Úr kiválasztott népének a tagja. Nem az a hívő gőg, amikor az üdvösség bizonyossága örömmel tölti el a hit emberét. Ennek az örömnek része az a boldog tapasztalat, hogy engem újjászült az Isten; igen, én más vagyok. De ez az öröm mindig hálás és alázatos öröm, amely tudja, hogy az üdvösség kegyelem, és nem a mi érdemünk: Isten előbb szeretett – mindeneknek előtte kiválasztott (Efezus 1,3–4) –, Ő emelt fel, Ő cselekedett mindent. Isten ajándéka az üdvösség, hogy senki se kérkedjék (Efezus 2,8–10).

Tehát az Isten által elénk tett igei tükörben ezeket látjuk, amikor abba tekintünk: gátlástalan szabadság, önhitt gőg, hívő gőg.

Az Ige tükrének negyedik diagnózisa az önistenítés bűne.

Péter ebben a feleselésben eljutott odáig, hogy kimondta: Uram, én kész vagyok veled meghalni is. Péter itt Jézussal egy szintre emelte magát, önistenítette magát. Önhitt gőg ez, mert önmagában hisz, nem az Úrban; önisteníti magát. Bizony, önhitt ez a világ. De milyen önhitt sokszor az Isten népe is, emlegeti az Urat, miközben magában akar bízni. Pedig halandó embertől nem érkezik valóságos megoldás.

Ennek az önistenítésnek több fokozata van.

Amikor az ember a halálra – benne a saját halálára – sem tud úgy gondolni, hogy közben alázatos, törékeny, mulandó, mindenben a megváltó isteni kegyelemre szoruló emberré törpüljön, akkor az ilyen ember már az önistenítés első lépcsőfokára lépett.

Péter fogadkozó szavaiból az is kiderül, hogy ő Jézus Krisztus halálát úgy tekinti, mint egy nagy emberi ügyet, ami azért a legigazabb ügy, mert az ő ügyük is. Erre nézve Péter kimondja, hogy ő ezért az ügyért képes meghalni, hőssé, mártírrá lenni. Jézus Krisztus ügye nem egy nemes emberi ügy a sok nemesnek hitt, de önzéssel és részigazsággal teli emberi ügy között. Testvérek, egy emberi ügy – legyen bármilyen nemes is – mindig ellentmondásos. Egy emberi ügyért meghalni éppen ezért mindig sok kérdést vet fel. Az emberi áldozat és önfeláldozás – legyen az bármilyen értékelendő is – soha nem hoz valódi megoldást.

Látszik, hogy Péter semmit nem ért Jézus Krisztus ügyéből; nem tudja, mi a megváltó halál; fogalma sincs arról, hogy Jézus Krisztus mit hordoz el valójában a kereszten; nem látja azt, hogy ki is Jézus valójában. Péter úgy gondolja, hogy részese lehet annak az ügynek, ami valójában érette is történik. Péter még nem látja, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

Ezért meri kimondani Péter ezt a szinte istenkáromló perlekedést: Én kész vagyok veled meghalni is. Nem tudja, hogy ezzel azt mondja, hogy én társmegváltó vagyok. Ez önistenítés: Én tudom a megoldást, nálam van az igazi megoldás, ezért meghalni is kész vagyok! Ez az önistenítés rettenetes, másokat zsaroló, magával együtt halálba taszító lelkesedés, amely gyakran inkább másokat tesz mártírrá, nem is saját magát, miközben nem old meg semmit. Az önmegtagadás része Jézus Krisztus követésének, de nem ilyen önistenítő lelkülettel.

Ezután megfordítom a gondolatot, mert így lesz teljes az üzenet. Az önistenítés a jóléti társadalmakban kifordult: e-világra nézve olyan roppant vitalitás alakult ki, amely nem is akar tudni a halálról, mert csak az a vágya, hogy élni, „itt” élni, minél jobban és nagyobb élvezetek között élni; eszünkbe sem jut meghalni, sem egy nemes ügyért, vagy valakiért. Az áldozathozatal, a krisztusi önmegtagadás – amely Krisztus követésének lényegi ismertetőjegye – ismeretlenné lett. Ez a másik véglet ugyanúgy önistenítés. Itt, ebben a világban akarunk berendezkedni az örök életre. Itt akarjuk jól érezni magunkat, egészségesen, életmóddal, technikákkal, különböző praktikákkal minél tovább és minél jobban akarunk élni. Ebben az igyekezetben nem számít a másik, csak az, hogy én éljek, nekem legyen jó. Az egyik felszínes reggeli műsorban láttam, egészen véletlenül, egy negyvenéves egymással beszélgető csoport egyik tagja lángoló lelkesedéssel vallotta meg: Tegnap reggel, kávézás közben rájöttem arra, hogy én szerelmes vagyok ebbe a földi életbe… Márpedig erre a szerelemre tényleg igaz, hogy ebben a formában nagyon is mulandó.

Tehát ebben az evangéliumi jelenetben, az élő Isten, az Ő Igéjén keresztül tükröt tart elénk: gátlástalan szabadság, gőg, hívő gőg, önistenítés. Ezeket látjuk ebben a tükörben.

*

AZ ÖNVIZSGÁLAT UTÁN AZONBAN FORDÍTSUK EZT A TÜKRÖT JÉZUS KRISZTUS FELÉ, MINT ÖRÖK NAPTÁMADAT FELÉ (Lukács 1,78), hogy végül ne ezt a fájdalmas diagnózist lássuk meg, hanem miként a tükör visszaveri a napfényt, felragyogjon előttünk e nehéz igeszakasz által is az evangélium.

Mindig ide akar bennünket elvezetni a Biblia, amelynek végső üzenete az Isten megváltó szeretetéről szóló örömhír, amellyel Ő szeret bennünket, a Jézus Krisztusban.

 

Az istentelen, gátlástalan, önistenítő önhittség vége bukás, kudarc, megszégyenülés, halál, kárt vallás.

Jézus mondja: Aki magát felmagasztalja, megaláztatik (Máté 23,12).

Ez történt Péterrel is; amikor harmadszor is megtagadta Jézust, átkozódva és esküdözve, akkor másodszor is megszólalt a kakas, miként Jézus megmondta (Márk 14,72).

A mai igeszakasz tükre erre figyelmeztet bennünket, mai „Pétereket”.

De, miként említettem, fordítsuk az Ige tükrét magunkról Jézus Krisztus felé!

Jézus Krisztus azért jött el erre a világra, mert Isten nem akarja a mi halálunkat; Ő nem akarja, hogy elbukjunk és kárhozatosan megszégyenülve elvesszünk.

Isten tehát nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen (Ezékiel 18,23; 33,11).

Ezért mi reménységgel, és a már meghallgatott ember bizonyosságával így imádkozhatunk (János 11,42):

Urunk, Istenünk, könyörülj rajtunk, ments meg bennünket, mint mai tanítványaidat a gátlástalan és önistenítően hitetlen gőgtől; ments meg – minden helyzetben, örömben és nyomorúságban is – attól, hogy mi perbe szálljunk, visszabeszéljük, feleseljünk Teveled.

Urunk, ha kell, alázz meg bennünket, és a megaláztatás által kényszeríts minket földre, majd Teelőtted való leborulásra, hogy igazán Tehozzád fordulhassunk, és ezáltal megtapasztaljuk azt a megtartó felemeltetést, amit csak Te adhatsz nekünk.

Péter hitéletében – szintúgy a többi tanítvány hitéletében – ezen az önhitt elbizakodottságon, majd az abból fakadó csúfos bukáson keresztül is üdvösségesen munkálkodott az Isten Lelke. Isten még a legnagyobb mélységeket is felhasználja övéi hitének és üdvösségének munkálásában. Javunkra lesz a nagy keserűség (Ézsaiás 38,17).

Péter megtapasztalta: aki magát felmagasztalja, megaláztatik; aki magát megalázza, az felmagasztaltatik (Máté 23,12).

Péter a tagadás után keserves sírásra fakadt, leroskadt, önhitt gőgje összeomlott, bűnbánatot tartott, és ezzel elindult az élő hit útján (Márk 14,72).

Lukács evangéliuma még részletesebben leírja ezt a jelenetet.

Erről még egy mondatot hadd szóljak!

Ott a jézusi figyelmeztetés így hangzik Péter felé: Péter, vigyázz, a Sátán kikért benneteket, hogy megrostáljon, mint a búzát! (Lukács 22,31)

Evangéliumi üzenet ragyog fel a megrostálás képében, amely kulcsa a mai igeszakasz üdvösséges megértésének.

Jézus így mondja el ezt a figyelmeztetést Péternek és a többi tanítványnak: A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, értetek.

Jézus imádkozik értünk, Jézus övéivel van mindenkor. Ennek pecsétje, hogy Jézus könyörög értünk, nem engedte el a kezünket, nem veszhetünk el.

A feltámadott Jézus könyörög érettünk. Ez azt is jelenti, hogy a gonosz már legyőzetett. Jézus e biztos és végső győzelem ígéretével indul el a kereszt felé, a megoldás, a feltámadás, a mi üdvösségünk megszerzésének bizonyosságával.

Ezért, amikor a gonosz kikér minket, akkor ez „csak” annyit jelent, hogy megkötözve még tombol egyet, és rázza életünk rostáját.

Isten azonban nem ad ki bennünket a gonosznak, nem engedi el a kezünket a kísértések idején sem, miként Jóbot sem adta ki (Jób 1,12).

Isten ugyanakkor még megengedi a gonosznak azt, hogy rázza életünk rostját. Értünk engedi meg ezt a gonosznak, hogy ezáltal is tisztuljunk hitben és életben. A gonosz rázza életünk rostáját; mégpedig olyan erősen rázza, hogy gyakran elesünk „ezen a rostán”, ahogy Péter is elesett, meg a többiek is elestek. Kell ez az elesés, szükséges ez a megaláztatás, hogy legyen számunkra megtérés, felemeltetés, megújulás, üdvösség, folyamatos tisztulás.

A gonosz rázza a rostát, elesünk, de közben életünk megannyi polyvája, szemete kihullik a rostán, miként a búza is tisztul, amikor rostálják.

A gonosz rázza a rostát, de ezt Isten értünk engedi neki, miközben az események végső kifutása az Isten kezében van. A rosta ugyanis az Istené. Elesünk a rázkódó rostán – reng minden körülöttünk, életünk minden helyszínén –, de nem esünk ki a rostából, nem esünk ki a kegyelemből, nem esünk ki az Isten szeretetéből, az Ő megtartó irgalmából.

Ez ma az örömhír, ez az evangélium.

Még Péter és a többi tanítvány önhitt fogadkozását és tagadását is a tanítványok üdvösséges javára fordította az Úr. Így cselekszik velünk is, övéivel, mai tanítványaival, mai népével, akiket kiválasztott magának (Efezus 1,3).

Eleshetünk, de nem esünk ki az Isten szeretetéből (Róma 8,38–39). Ez Isten gyermekeinek boldog bizonyossága, és a próbatételek idején is erre a bizonyosságra akar elsegíteni minket az Úr.

Mai istentiszteletünk záróéneke az új énekeskönyv 844. dicsérete: Az Úr vezet végig az úton, az üdvösség útján, és ezen az úton még az elesésünk is az üdvösségünket szolgálja, mert Ő soha nem engedi el a kezünket.

Aki előtt azonban Isten megtartó, krisztusi kegyelme felragyogott, az az ember – az a nép – isteni rendben éli meg az Úrtól kapott „szabadságot” és lehetőségeket, miközben alázatos marad minden időben, mert tudja, minden kegyelem.

 

Az Úr vezessen végig az úton,

szerteszét ha sodor is a sors,

Mert ha Őbenne bízva bízunk,

nagy örömben majd találkozunk.

És míg újra látjuk egymást,

Szent kezében őrizzen meg Ő!

 

És míg újra látjuk egymást,

Szent kezében őrizzen meg Ő!

Letér az útról a gyarló ember,

ám lelkében Jézus hangja súg,

Kövesd e hangot, azt mondja néked:

„Én vagyok az élet és az út!”

Meglásd, újra látjuk egymást,

Szent kezében őrizzen meg Ő!

Meglásd, újra látjuk egymást,

Szent kezében őrizzen meg Ő!

 

(844. dicséret, ősi ír áldás)

 

Ámen.

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. május 14.

Illusztráció: nincs

Húsvét utáni ötödik vasárnap

19. hét.

Márk sorozat: 111.